Mikor döntöttél a mai szakmád mellett?

Gyermekkorom óta kötődöm a művészetekhez, de a különböző életperiódusaimban más-más volt hangsúlyos. Sosem terveztem egyetlen művészeti ág – mint kifejezőeszköz – mellett lehorgonyozni. Úgy gondolom, ez mindig meg is fog maradni, függetlenül attól, miből élek. A sokszínűség gyönyörködtet, és az, ha minél árnyaltabban tudom közzétenni az érzéseimet.
Amikor először láttam kiírva egy film elejére, hogy: főszerepben...
EMŐKE: 18 évesen. TAMÁS: Amikor bekerültem a gimnáziumba. Előtte is ott volt a fejemben, de nem úgy, mint egy döntés. Csak lebegett és a gimiben esett le.
Én 4 évesen döntöttem így, bár akkor még nem tudtam, hogy ez mit is jelent. Érdekes történet, ami Niels Horgersonhoz kapcsolható. Az óvis társaim mind látták, de én nem. Nagy vágyam volt, hogy láthassam, és egyszer a tévében elkaptam a végét. Másnap az óvodában elkezdtem rajzolni egy összefoglalóját, emlékét. Ekkor az Óvó nénitől kaptam egy A3-as lapot, ami akkor hatalmasnak tűnt és kaptam hozzá zsírkrétát, amit csak én használhattam. A gyerekek körbeültek, az Óvó néni is bíztatott. A szüleim is jófejek és ők is támogattak és erre felé lökögettek. De igazán 16 évesen dőlt el, hogy én festő leszek, és akkor az iskola után is mindig festettem.
Már tízévesen a szentendrei rajzkörben tanultam, meztelen, akkor öregnek tűnő huszonöt éves nénit rajzolhattam, hát lehetett másképp dönteni? Tréfát félretéve, a korán szenvedélyemmé vált minden, rajzszénnel már gyerekként jól bántam, Duna parton gyűjtött agyaggal mintáztam foci helyett. Eléggé introvertált gyerek voltam ahhoz, hogy ellegyek ezzel az időtöltéssel.
Még mindig nem döntöttem, de talán már hamarosan...
15 éves koromtól határozottan, tudatosan készülök a filmzeneszerzésre. Ezért is végeztem el az ELTE angolszakát, a konzit, ezért is mentem Amerikába.
Próbálom tudatosan élni az életemet. A születéstől fogva a halálig állandóan születünk, törekszem arra, hogy legyen egy folyamatos megújulás, inspirálódás ezekhez a születésekhez. A Kegytárgyas Feri is egy ilyen születés, egy ilyen megújulás. Ez két évvel ezelőtt kezdődött, bár a kegytárgyakhoz való vonzódásom, már régebb óta tart.
Döntés nem volt, mert természetesen adta magát. Már 4 éves korom környékén egyértelművé vált számomra, hogy a művészet az, ami a legjobban érdekel.
Két éve kezdtem el komolyan kézzel rajzolni, azelőtt számítógépes tervező voltam ami hasonló, de meglehetősen személytelen és múlandó. A vizualitás mindig fontos volt.
Tulajdonképpen észrevétlen volt. Ha meg kell jelölni ez időpontot, akkor az egyetemen. Ha visszagondolok, akkor már az óvodában, a homokozókban is történtek dolgok. 12-13 éves voltam, amikor az első szobromat csináltam.
6 éves korom óta rajzolok. Egyértelmű választás volt. Általános iskolában is külön szakkörbe jártam, szerettem a gyakorlati órákat, ahol mindenféle technikákat lehetett megismerni. Kisképző, aztán az Akadémia, majd egy posztgraduális képzésre is jártam. Aztán, amikor vége van a tanulásnak, akkor az ember egy vákuumba kerül.
Nekem viszonylag későn jött. Húsz éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy szobrász akarok lenni, egészen addig nem tudtam, mi legyek. Mindig firkás gyerek voltam, de nem jártam rajzszakkörbe, nem tanultam rajzolni. Először az ELTE magyar szakára jelentkeztem, körülbelül annyi motivációval, hogy szeretek olvasni, ennek megfelelően nem is vettek fel. Elvittek katonának, aztán egy évig kallódtam, a család meg kezdett aggódni, hogy mi lesz a gyerekkel és kitalálták, hogy tanuljak valami szakmát. Beiratkoztam díszítőszobrász iskolába Ott, az első mintázás órán jöttem rá, hogy ezt akarom csinálni.
CsCsK: Óvodában, bár akkor még úgy fogalmaztam: bohóc leszek. KZ: Gimnázium végén döbbentem rá, hogy valahova jelentkeznem kell. Addig nem foglalkoztatott a kérdés. Mivel már akkor több darabban játszottam és a suli mellett állandóan a színházban lógtam, a döntés egyértelmű volt és a szerencse is mellém állt.
Többször is meghoztam ezt a döntést az életem során. Egészen korán, már a gyerekkoromban is művész akartam lenni. Művészeti főiskolára jártam. Ha valaki befejezi ezt az iskolát, akkor művésznek tekintik, de én a diplomázás után elvesztettem az utam. Nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Egy ideig tanárként dolgoztam egy iskolában, az első önálló kiállításom is ebben a szibériai iskolában volt. Ráébredtem, hogy több időt szeretnék ecsettel a kezemben tölteni. Megértettem, hogy valójában festeni és rajzolni szeretnék. Aztán Magyarországon is hasonló döntési helyzetbe kerültem. Amikor ideköltöztem, eleinte nem volt egyszerű az élet. El kellett határoznom, hogy nem törődöm a körülményekkel, hanem csak a festésre koncentrálok. Ekkor értettem meg azt is, hogy át kell képeznem magam, mert nem sokat tudtam a kortárs művészetről. Időbe telt, mire megszoktam ezt a kulturális környezetet. Bizonyos értelemben ketté kellett törnöm az életem, mert el kellett felejtenem mindazt, ami a múltban már az enyém volt. Felfogtam, hogy kortárs művész szeretnék lenni, és azt, hogy az alkotásaimnak az életemet kell tükrözniük.
Általános iskolában kölcsönkértem Herbert Readnek A modern festészet című könyvét, aztán az hetekig nálam volt, de nem tudom, hogy miért. Talán mindig is motoszkált bennem valami. Aztán valójában 24 évesen kezdtem a főiskolát. Meg kellett rá érni.
Mindig is a kreatív szakmák érdekeltek. Belsőépítészetet végeztem majd grafikát tanultam. Most Art Director vagyok egy reklámügynökségnél.
Viszonylag későn. Igaz, gyerekkoromban már mutattam rá jeleket. Egyik költözésnél találtam meg egy tízévesen írt novellámat, mely anyámék vállalati lapjában jelent meg. 24 évesen kezdtem el publikálni. Újságírással kezdtem, aztán egyre több fiktív elem került az írásaimba, innen távolodtam a fikció irányába.
A 90-es évek elején, amikor még aktív, sikeres sportoló voltam, elmentem tetováltatni (egy régi jolly joker lapot szerettem volna), ekkor tetszett meg és váltottam egy év múlva. A tetoválás akkor nem készült el, míg vártam a stúdióban bejött egy motoros srác és ugyanezt a alapot hozta, ültem lefagyva, és akkor lemondtam arról a mintáról. Már 8 éve dolgoztam, mikorra nekem is lett, ez nem jelenti, hogy nem szerettem volna, minden nap kitaláltam magam kis ötletét, de reggelente úgy ébredtem, hogy minek rám ez vagy az a minta. Aztán egy szép, letisztult rajz került a hátamra. Először egy barátom, Jana, aki most Miamiban él, kezdte el és aztán Boris még átlökte egyszer az egészet.
Melyikre gondolsz? Az éneklés mellett 21 évesen, az életszemléleti tanácsadás mellett (ami gyógyítás, előadások és írás formájában jelenik meg) 2004-ben.
Nem én döntöttem el, amikor megcsináltuk a Tilos az Á-t, akkor nekem volt a legtöbb zeném. De már volt a Tilos rádió, akkor is mindenki az én gyűjteményemből játszott. A 80-as évek közepétől gyűjtöm a zenéket. De akkor még nem tudtam, hogy ezzel fogok foglalkozni. 3 féle iskolába jártam: zenei általánosba, amit a szüleimnek köszönhetek, sportoltam, ezért jött a TF és aztán gyógypedagógiára jártam. Az az érdekes, hogy ez a három kell ahhoz, amit most csinálok.
Két éve, de nem annyira én döntöttem mellette, inkább úgy mondanám, hogy magával ragadott, és nem nagyon hagyott más lehetőséget.
13 éves koromban, 1950-ben. Akkor kezdtem, de 50-51 telén elmentem korcsolyázni emiatt nem jártam a képzőművészkörbe. Amikor visszamentem (a haverjaim elárulták, hogy miért nem voltam) Mokos Józsi bácsitól (aki polihisztor és nagyon jó tanár volt) kaptam két pofont, rámutatott a rajzbakra, azóta ezen a pályán vagyok.
Körülbelül 8 éves korom óta a technika érdekelt. A megfestett kép, a színek, a technikák voltak fontosak. Folyamatosan kerestem a kapcsolatot a művészettel, aztán évekkel később jöttem rá illetve vezettek rá, hogy benn élek. Sokáig azt hittem, a művészet olyan, amit én nem tudok (például megfesteni egy aktot). De amikor a Désiben tanultam a szobraimra is azt mondták, jól sikerült. Sík Csaba azt írta egyszer: Harasztyból azért lehetett művész, mert a művészet közeledett hozzá.
Először hatodikos-hetedikes korom körül kezdett érdekelni a zene. Aztán grafikusnak készültem, de nem vettek fel a kisképzőbe. Akkor dacból kezdtem el C64-en zenét pötyögni, aztán később zongorázni. Majd egy sikertelen Zeneakadémiai felvételi után újra az elektronikus zene felé fordultam.
A Képzőművészeti Főiskola második évfolyamában, amikor átkértem magam a reklámgrafikáról a festőszakra. De már a kisképzőben is nagy izgattak azok, a kicsit illegálisnak számító művészettörténeti előadások, amikor a francia intézetből kölcsönöztünk ki filmeket, nagy hatása volt, mikor Benczúr, Barabás és Munkácsy után megnéztünk egy színes Matisse filmet. Ez az ötvenes évek közepe volt.
1986-ban, tizenhat éves koromban, amikor a Simon Ferenc Bőr és Cipőipari Szakközép és Szakmunkásképzőbe jártam és egy barátom barátnője elhívott, hogy menjek el én is egy színészfelvételire a Szkéné Színházba. Ahogy mondani szokás, az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett.
Mindig is bennem volt. Szerintem már a kiságyban, amikor már a pelenkát is igazgattam magamon. Már 3-4 évesen is határozottan választottam, hogy mit vagyok hajlandó felvenni.
Öt éves koromban kezdtem hegedülni tanulni. Nagyapám már előtte is tanított, énekeltetett, ritmusgyakorlatokat csináltunk. A családban mindenki zenész volt, ez volt a minta, ezt láttam. De amikor eldöntöttem, hogy én is zenész leszek, az 16 éves koromban volt. A felvételi előtt Apám megkérdezte, hogy mi akarok lenni, bármit választhattam volna, ekkor határoztam el, hogy én is zenész leszek.
József: 18 éves koromban. Nem akartam továbbtanulni, Apám ekkor azt mondta, legyél cukrász. Így kezdtem cukrásznak tanulni. Aztán mégis tanultam, a főiskolát is elvégeztem. Ibolya: Az egészségügyben kezdtem dolgozni. Majd felnőttként végeztem el a cukrász iskolát.
11-12 éves koromban már próbálkoztam. Aztán mikor tényleg elkezdtem publikálni, már nem voltam olyan biztos benne, hogy ez az én pályám, el kellett telnie egy kis időnek, hogy elfogadjam.
Tulajdonképpen nem az én döntésem, hanem a véletlen hozta. Gyerekkoromban egy rajztanár büntetésből rajzszakkörbe kényszerített, mert az osztályban mindenki helyett megrajzoltam a matyómintákat Mezőkövesden. 9 éves lehettem. Aztán annyira megszerettem, hogy másra nem is volt képességem.
Öt éves koromban.
Szerintem nem én döntöttem. Harmadikos gimnazistaként, amikor van egy nyitás, figyelsz mindenfelé, filmklubot csináltunk, sokat rajzoltam, plakátokat terveztem. Ekkor egy barátom bátyja (aki asztalos volt) ajánlotta az építészetet, hogy az nekem jó lesz, próbáljam ki. Megnéztem mi is az, és ez lett belőle. A grafika szeretete volt az első lépés. Úgy érzem lassan, pici lépésekkel, színes ceruzából, papírból haladva érkeztem a síkból a 3D-be. Az alapelv ugyanaz maradt.
10 évesen kerültem a Táncművészeti Főiskolára, 16 évesen döntöttem el, hogy maradok, és balett táncos leszek.
25 évesen.
Zsolt: Középiskola előtt dőlt el. Rajzolgattam, a szüleim javasolták az építészetet. S így maradt. Donát: Középiskolában fontosnak tartottam, hogy később maradandót alkossak, így választottam az építészetet... Ákos: Egyetem előtt, természetesen. Valami olyanra vágytam, ami egyszerre szabad és konkrét, akkor még nem gondoltam, hogy bármi lehet az.
16-17 éves koromban. Akkor kosárlabdáztam, de mellette folyamatosan rajzolgattam. Lassan ráébredtem, hogy a rajzolás jobban érdekel, így emellett döntöttem. Tokióban tanultam a művészeti főiskolán, de szerettem volna eljönni Japánból, de nem vágytam Amerikába, vagy egy nagyvárosra, hanem valami kisebbet, szerethetőbben kerestem. De azt tudtam, hogy még tanulnom kell. Egy antikváriumban láttam Barcsay anatómiáját, s elkezdett foglalkoztatni, hogy hol van az a hely, ahol ezt a fajta rajzolást, anatómiát még lehet tanulni. Így találtam Budapestre, ahol Tölg-Molnár Zoltán osztályába jártam a Képzőn.
Érettségi előtt fél évvel változtattam meg az elképzelésemet. Pilóta szerettem volna lenni, nagy vehemenciával kezdtem oroszt tanulni, de aztán kaptam szemüveget, ezzel eldőlt a pilótaság sorsa. Ekkor váltottam. Ha újra születnék, módosítanám a programot, 30 évvel korábban kezdenék szörfözni.
A szakmám döntött mellettem. Generalista vagyok, nem is tudom, hogy van-e szakmám egyáltalán.
Ádám: Úgy tűnt több alkalommal volt döntési helyzetem, de mindig a szakma döntött mellettem. Ha az eredeti okokat keressük, valahol apukám betonvizsgáló laborjában, vagy Hondromatidisz Rigasz szobrászműtermében lehetne megtalálni. Érdekesnek tűnt anyagokkal dolgozni, és olyat csinálni, ami még nem volt. Sándor: 20 évesen miközben egy gépipari főiskolára jártam vidéken. Tibor: 1992. Orsolya: 6-7 évesen, mikor legóztam.
Érettségi után dőlt el. A gimnáziumban mat-fiz-es voltam, s a jó tanulók innen építészeti pályára mentek. Én is.
Szerintem 17 éves koromban eldőlt. Akkor kezdtem el publikálni.
Nem volt határozott döntés, lett, alakult. 25 éves korom után kezdtem komolyabban zenélni, az utóbbi tíz évben érzem egyre inkább, hogy ezt szeretem leginkább csinálni, ez vagyok én.
Sokáig zenésznek készültem, aztán a rajztanárom 12 évesen felvillantott egy másik lehetőséget. Végül a képzőművészeti szakközépiskola ötvös szakára jelentkeztem. A műhelybe lépve a gépek és a méteres fémlemezek láttán az első ijedtségen gyorsan túltettem magam, aztán a munka során hamar rájöttem, hogy ezt a műfajt nagyon fogom szeretni.
3 éves koromban készítettem az első szobromat. A művészet alapvető élettevékenység számomra, későn tudatosult bennem, hogy ez munka is lehet. Nem volt döntés.
A kisiskolában. Kedden esténként ment az Onedin család a TV ben, ahol az egyetlen szimpatikus karakter a gőzhajótervező Frazer volt, ráadásul a csinos felesége alapján, úgy gondolhattuk, hogy ezzel az elfoglaltsággal kíválóan lehet csajozni. Barátaimmal, hárman elhatároztuk, hogy mi is ezzel szeretnénk foglalkozni. Aztán szembesülve azzal a szomorú ténnyel, hogy nincs jelentős igény a gőzhajótervezésre itthon, ketten az építészethez, míg harmadik társunk a gépészethez keveredett.
A véletlen hozta. Nem volt tudatos választás.
16 évesen döntöttem el, hogy melyik egyetemre megyek. Az egyetemi látogatásomkor a rajz tanszéken megszólított egy tanár, bevitt az irodájába, ami szép tágas volt, jó kilátással, s arra gondoltam, hogy ez nekem tetszik. Nagy építész akartam lenni, tudatosan készültem a pályára. Már 20 évesen elkezdtem tervezni.
8-10 éves korom körül már tudtam, hogy a színház környékén szeretnék dolgozni, de hogy mit, azt még nem döntöttem el. Dunaföldváron voltam gyerek, akkor láttam a kultúrban a Marica grófnőt, melyet a helyi Áfész dolgozói adtak elő. Óriási élmény volt szembesülni azzal a varázslattal, hogy az aki délelőtt pénztárosnő a Vasboltban, este Marica grófnő lehet. És elképesztő hatással voltak rám a televízió élő opera- és színházi közvetítései, az összeset láttam.
16 éves koromban, a gimnáziumban.
Ha a szobrászatot szakmának nevezzük – bár számomra többet jelent ennél – akkor azt kell mondanom, hogy soha nem gondoltam más szakmára az életemben.
Gyerekkoromban. Földműves szerettem volna lenni, az nem volt a családban. De a festő is őstermelő. Olyan, mint a káposzta abból ragozódik tovább.
A sors, a véletlen, a szerencse hozta. Díszlet-, látványtervezőnek jelentkeztem az Iparra, de megszűnt ez a szak. Gyorsan kellett dönteni, de sosem bántam meg.
A középiskolában dőlt el.
Mikor a képzőgimibe mentem. A főiskolán restaurátor szakon kezdtem, majd grafikára váltottam, de már akkor is festőnek készültem, csak azt tanácsolták, hogy inkább húzódjak háttérbe, ezért ezeken a szakokon kezdtem.
DN: Klasszikus gitárosként nevelkedtem. Kreativitással, művészettel akartam foglalkozni, de kicsit racionálisabb megközelítésben, s egy magyar családi ismerős hatására jelentkeztem építészhallgatónak. 16 évesen dőlt el. ZG: Orvosnak szántak, de nem bírtam volna. A gimnáziumban dőlt el, Csics Géza építész nagybátyám vezetett erre a pályára.
FR: Beleszülettem, 5 évesen kaptam az első hegedűmet. 9-10 éves koromban pár hónapig a cimbalom érdekelt. De a hegedű maradt. NJ: Kicsi koromban a bolt pultján énekeltem. Igazán mindig is a zene érdekelt, Apám összes zenéjét ismertem, volt zenekarunk a családon belüli gyerekekkel, persze főként imitáltunk Smokie-t. Volt egy elég szürreális pont, Queen rajongó voltam, s az emlékkoncert idején tudatosodott bennem, hogy el tudok vinni egy zenekart a hátamon, mint frontember.
Építészmérnöknek készültem, a könyveim lettek a házaim.
Hetedik-nyolcadikos koromban.
Belenőttem.
14 éves koromban már gondoltam, jó hogy lesz ez, de azért mindig voltak kétségek, hogy például a film érdekesebb lenne, de maradtam.
21 évesen határoztam el, hogy kipróbálom van-e helyem a zenében. Ekkor jelentkeztem a Zeneművészeti Egyetemre.
IK: 9 éves koromban. Bár akkor még nem gondoltam, hogy ez lesz a szakmám, de azt már igen, hogy a saját ruháimat mindenképpen én tervezem majd. RN: Az Iparon. Jelmeztervezőnek készültem, de nem indult ilyen szak, így lett a ruha. SK: Nem is dőlt el. A Kisképzőbe jártam, majd az Iparra, s úgy alakultak a dolgok, nem találtam ki előre.
’93-ban végeztem a külker főiskola marketing szakán, utána 4 alkalommal jelentkeztem a képzőre, de mindig is rajzoltam.
IK: Egyetemista koromban, 2002 végén. IA: Informatikus mérnöknek készültem. De 2002-ben a betonnal, mint anyaggal való találkozás formált, s innen indultunk el.
16 éves korom körül.
13 éves voltam, amikor belém csapott a felismerés.
HCS: 1997-ben, véletlenül. TT: Erdészként végeztem és az iskola alatt elvittek egy fodrászbemutatóra, ott éreztem meg, hogy ez az, amit én csinálni szeretnék.
16 évesen.
2007-ben volt egy pályázat (Visegrádi Alap), amin nyertem és ez adta a kezdő lökést.
Sokáig vízilabdázónak készültem. 6 éves koromtól játszottam, sokáig korosztályos válogatott voltam. 19 évesen felismertem, hogy már nem leszek felnőtt válogatott játékos, ezért egyik pillanatról a másikra abbahagytam és inkább a művészet felé fordultam. A művészeti irányok keresése közben Gulyás Gyula szobrászművészhez kezdtem járni portrémintázást tanulni, és részben az ő hatására a következő évben a képzőre szobrász szakra jelentkeztem, ahova fel is vettek.
A csillagokban volt megírva. Édesapám katonatiszt volt. Én jogot végeztem. 4-5 éves koromban kezdtem rajzolni, és 20-22 éve élek művészként.
Latin szakra nem vettek fel, ötvösnek viszont igen, így nem lettem latin fordító.
Gyermekkoromban. Művészcsaládban nőttem fel.
Az egyetemi felvételinél döntöttem a divattervezés mellett, de más művészeti ágak is közel állnak hozzám.
Ahogy Chagall mondta: 14 éves korom körül megfogtam anyám lisztes könyökét és mondtam: Mama én festő szeretnék lenni. Előtte mecénásnak készültem.
Későn alakult ki konkrétan, hogy festő akarok lenni. Általános 3. osztályában fedezték fel, hogy van tehetség bennem, s így kötelezően kellett rajzolnom, ezért akkor nem szerettem. De gimnázium végén magamtól újra kezdtem, ekkor már örömet okozott.
Gyerekként cukrászné szeretettem volna lenni, majd gimnazistaként bölcsész, s végül ideggyógyásznak tanultam és 40 éves korom körül találtam rá a kalapokra.
Sosem döntöttem, beleszülettem.

Katie April 29, 2013 at 8:31 pm Nancy Foster, PhD APRN is a GREAT doctor to see! Ines November 25, 2012 at 11:54 pm does anyone know of a practitioner in Ottawa, Canada, who viagra viagra for women is familiar with MTHFR mutation?